Milyen korban

Mondom L-nek, te milyen korban élnél és miért? Mielőtt válaszolt volna, visszakérdezett. Kis időkérés :) Én úri kisasszonyként élnék az 1800-as években Angliában úgy, mint Jane Austen valamely ilyesmi szereplője. Vagy a 30-as években Angliában, szintén úrinőként. Vagy a középkorban vagy újkorban, mindegy, egy nagyúri konyhán szakácsnőként, esetleg konyhalányként. Az első két választásom a szép ruhákból jön. Mondhatjátok, hogy akkor miért nem egy francia udvart választok. Azért, mert angolul jobban tudok :) 
Nagyon kedves könyvem a Büszkeség és balítélet és a Jane Eyre. Én is lennék kisasszony, empire stílusú ruhában glasszálnék a kastély kertjében és a környéken, naphosszat olvasgatnék, hímeznék, leveleket írnék lúdtollal, tintával. És várnám a kérőket. Remélhetőleg viszonylag jó parti lennék és azt a luxust is megengedhetem magamnak, hogy szerelemből menjek férjhez. Utazni nem feltétlenül szeretnék, mert a hintók fa kerekei alacsony komfortot biztosítanak. 
Ha a 20-as, 30-as években élek, a szipkás cigaretta miatt talán dohányzom. Járom a szvinget és a charleston-t, repked a ruhám és persze a feminista mozgalmakkal szimpatizálok.
A konyhán nagy a sürgés-forgás, többfogásos menük készülnek, keverünk-kavarunk. Hús és desszert fronton lennék erős. Abba még nem gondoltam bele, hogy nyersanyag és konyhatechnológia szempontból miben lenne más, mint manapság, pedig kétségkívül más lenne. És ettől még izgalmasabb a gondolat. 

L is kigondolta a saját választásait. Amit kevésbé befolyásolt a romantika és a hősiesség gondolata, sokkal inkább szeretne olyankor élni, amikor valami rendkívül dolog történik. A reneszánsz Olaszországban, Firenzében. Vagy Magyarországon a Milleniumkor. Vagy 1830-50 körül Magyarországon, amikor például épült a Lánchíd. Lehet, hogy mégiscsak van némi romantika, csak másképp L választásában is? 

A négy szél útja

Ez Yrjö Kokko könyvének címe, A négy szél útja.

A lappföldi emberekről szól. Regény, mely egy történeten keresztül bemutatja a huszadik század elején-közepén élt lappok mindennapjait, és azt, hogy miért, hogyan változott meg mindez. 

A könyv dinamikája a Lappföldéhez hasonlóan lassú, miközben cseppet sem unalmas. Átjön az az érzés, milyen lehet végignézni a sarkvidéki tájon. Végtelen béke és nyugalom, rendkívül erőteljes képi leírásokkal és a lapp emberek lelkivilágával. Bemutatja a nyári-téli vándorlást, a dermesztő hideget, a cserekereskedelmet, a túlélést, az állati és emberi ösztönök működését. Egy letűnt világot.

Remek könyv, egyik kedvencemmé vált.

Merengés

A szűkebb és tágabb környezetünk harmincasairól merengtünk L-lel. Hogy számtalan pályamódosító vagy szakmájában kiégett, nyugtalan van közöttük, és vajon miért. Részben magunkat is beleértve, mármint a nyugtalanok közé.

Az ismerőseim között több olyan van, akik 6-8 éve, amikor az IT szektorban szárnyalás kezdődött, már pár éve dolgoztak, jól teljesítettek, bővült a IT terület és ők kisvezetők lettek. Mára, ha ebben megrekedtek, könnyen lehet, hogy besokalltak, elegük lett. 

Az IT egyébként is olyan, hogy virtuális eredményeket szállít, semmi kézzelfoghatót. Már ha nem számítjuk a dokumentumhalmok nyomtatott verzióját. Névtelen és arctalan szolgák vagyunk, multinál vagy nem multinál, névtelen és arctalan megrendelőkkel, akik csak a terméket, az árat és a határidőt nézik. Ilyenformán hiányérzete lehet annak, akinek szüksége van látható eredményekre, valós emberi kapcsolatokra. Meg visszajelzésekre. Megerősítésre a környezettől arról, hogy amit csinál, az jó. Szóban, vásárlással, szolgáltatás igénybevétellel, mosollyal. 

Egy ismerősömnek egy gyermek fejlesztőközpontja van. Kitűnő szakmai munkát végeznek, sok gyerekkel foglalkoznak, de pénzügyileg mégsem hozza a várt eredményeket. Ismerősöm nem gazdasági szakember, kevéssé ért hozzá. Támogatásért, szponzorációért multicégekhez fordult. Az egyik jelentkezett is, de nem pénzzel, hanem szaktudással: munkatársainak idejét adja, akik a foglalkoztató cég működését átvizsgálják, megkeresik a gyenge pontokat és megoldást adnak rá. A munkatársak önként jelentkeztek. Két nap után le kellett venni a hirdetést, mert annyian voltak. Faültetés, óvodafestés helyett olyat szerettek volna csinálni, ahol tudásukat, tapasztalatukat hasznosítják, segítenek vele és eredménye van. Ismerősöm elmondása szerint végig lelkesen, örömmel dolgoztak együtt, nem fogytak el az idő előrehaladtával az önkéntesek, és még utókövetést is csinálnak. Bizonyára úgy érzik, amit csináltak, az jó. Ami a multis munkában sokszor bizony hiányzik.

Én a saját szakmai területemen dolgozom. Igaz, pár éve fordítottam már a sorsomon úgy, hogy nem mást csinálok, viszont máshogy. A multit elhagytam, önálló lettem. Van kockázata, az kétségtelen, de nem érzem magam bedarálva, mondhatok egy feladatra nemet, az időmmel szabadabban gazdálkodom, közben azt csinálom, amihez -szerintem- értek. Azért az önmegvalósító álmokról sem tettem le, eljön még annak is az ideje.

Élmények, emlékek

Az év elején elkezdtem scrapbook-ozni. Aki nem ismeri, ez egy olyan dolog, mely révén fotókat, leveleket, szövegeket színes, művészies, díszített formában keltünk életre, ezáltal az emlékőrzésnek egy egyedi, látványos, tetszetős formát adva. Lehet egy oldal, album, képeslap. A technika és a stílus is sokrétű, változatos. 

Eddig a fényképeket digitálisan tároltuk, de sok élményünk, emlékünk sajnos nincs megörökítve. Az elmúlt pár hónapban, amikor alkotni kezdtem, válogatva a képekből, pár dologra rádöbbentem. 

A scrapbook-hoz másképp kell fotózni. Nem árt például, ha az élményről van közös képünk L-lel. Nem csak másokról kattintgatni, hanem rólunk is legyen kép. Én meglepően kevés képen szerepelek, és olyan is kevés van, ahol együtt vagyunk L-lel. Jó, ha vannak sorozatképek. Érdemes jobban figyelni a kompozícióra, mondjuk a háttérre, a fényekre. A tájkép önmagában szép, de nélkülünk személytelen.

Gyakrabban vigyük magunkkal a gépet. Ha nem is készül kép, a lehetőség akkor is legyen meg, hátha megismételhetetlen dolog történik.

A babavárás hajrájában és mióta V megszületett, értelemszerűen leginkább róla szólnak a napjaink. Egy ideig nem is fog változni. Történések persze vannak, kimozdulunk itthonról, leginkább sétálni vagy baráti összejövetelekre, de olyan, amit hónapok, évek múlva is emlegetni fogunk, kevés történik. Olyan élmény, ami scrapbook-ért kiált. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy unatkozom vagy egyhangúak a napjaink. Inkább azt, hogy törekedni fogok arra, hogy legyenek emlékezetes momentumok az életünkben. Babával és babán túl is.

Mivel most főleg emlékeket, korábbi élményeket tudnék csak scrap-elni, vagy V-t, egyelőre lassítok. V-ről készült egy csomó fénykép, lesz is belőle oldal vagy kis album. De élmény, az is kell. Igény volna rá.