Terence

Mindig is tetszett nekem Terence Hill. Szerettem a filmjeit, akárhányszor ismételték, ha csak tudtam, megnéztem. Huncut mosoly, világító kék szemek, átható tekintet, keskeny csípő, igazán jó pasi. Szerintem. :) Egy időben egy képet is kiraktam róla a falra, a családi képek közé. Pedig akkor már elmúltam húsz.

Terence ma 75 éves. Isten éltessen!

Forrás: internet

A neve

Egy kedves ismerősömet megkértem, horgoljon nekünk egy nyuszit. Az én horgolási tudományom egyelőre rövid- és egyráhajtásos pálcákból álló, egyre rövidülő oda-vissza sorokra és körszerű képződményekre terjed ki. Gyakorlok, videókat nézek a youtube-on, majd belejövök. Azt semmiképpen nem mertem vállalni, hogy én horgolom meg A Nyuszit. Azért nyuszi, hogy kicsi kéz könnyen meg tudja fogni a lábait és a füleit, buci víziló vagy elefánt erre nem  tűnt megfelelőnek, bár kétségkívül nagyon-nagyon cukikat csinál Freshka. 

A Nyuszi tegnap megérkezett, keresztelőt tartottunk. Pár nevet átpörgettem a fejemben, Elemér, Ede, Béla, de aztán beugrott. Nyuszi koma! Vagyis Nyuszi Sógor! Így lett Sógor a neve. Hallgat rá. :)

Levelezések

Megmosolygom magam, amikor azt veszem észre, hogy intézem a családi és magánlevelezést.

Először is, folyamatosan jegyzetelem, kinek van írnivaló. Intézkedés, beszámoló, érdeklődés. Aztán odaülök az asztalhoz, és tinta és papír helyett a laptopon megírom és elküldöm a leveleket. Mint a regényekben a ráérős úriasszony. Na, ezen szoktam mosolyogni.

Ma is ezzel indult a napom reggelizés után. 

Nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor levelet hozott a postás. Volt egy német levelezőpartnerem, olyan betűkkel írt, hogy alig győztem kibogozni, középiskolában és főiskolán pedig újabb barátnőkkel leveleztem. Ezek kézzel írt beszámolók voltak, párat eltettem belőlük emléknek. Ehhez képest manapság facebook megosztásokkal adunk hírt magunkról és értesülünk az ismerősök történéseiről, fényképeket küldünk ki a világba. Tudom, ez a blog is egyfajta magamutogatás, de talán nem annyira személyes. Személytelenített személyes írások. A levelek ennél többet mutatnak belőlem. 

Igyekszem, ha máshogy nem, a levelekkel aktívan tartani a baráti kapcsolatokat. 

Gyakorlat - Idézet

Írás gyakorlatra készült:

"A zene, a boldogság percei, a mitológia, az idő edzette arcok, egy-egy alkonyat vagy hely mind mondani akar nekünk valamit, vagy mondott is valamit, amit nem kellett volna elszalasztanunk, vagy épp most készül hozzánk szólni;"

Ez a Jorge Luis Borges-től származó idézet elgondolkodtatott. Arról, hogy én mennyire veszem észre, mit mond nekem egy dal, egy hely, egy helyzet vagy pillanat, emlékeket idézek.

A zenénél gyakori, hogy ha tetszik a dallam, keresem, kutatom, számtalanszor meghallgatom. Eleinte a mondatokra nem is figyelek, csak ismétlésre állítom a lejátszót és hagyom, hadd vigyen a zene. Aztán a szöveg elkezd rögzülni a fejemben, a szavak mondanivalóvá állnak össze, majd a zeneszám eggyé válik azzal, amit nekem jelent. Nagy szeretettel gondolok mai napig egy fiatalemberre, akivel végül nem lett közös jövőnk, de volt egy csodás szerelemmel töltött rövid időnk. Miközben igyekeztem feldolgozni, hogy vége, a kocsimba valahogy belekerült egy Ghymes lemez, a Rege. Korábban már hallottam róluk, különösebben mégsem ismertem őket, de a népzene és a tiszta ének egyből magával ragadott. A dalok címét nem tudtam, csak a sorszámát, a hetest és a kilencest végtelenítve hallgattam. A hetes szövege segített abban, hogy el tudjam engedni a szerelmet, meg tudjak békülni a szakítással úgy, hogy közben szeretettel gondolok rá. „De azt bízom istenemre, / Hogy vigyázzon kegyesemre / Ha többé nem láthatom is / Ha hírét nem hallhatom is / Csak hogy legyen egészsége / Holtáiglan békessége / Csak hogy legyen egészsége / Holtáiglan békessége.” Ha nem is ez volt az eredeti mondanivaló, nekem akkor is az elengedést jelenti. Bujdosó dal.

A vad, érintetlen természet, arra emlékeztet, milyen kicsik vagyunk, és mennyi szépség van a világban. Akár már közvetlen környezetünkben. Szeretek hegyek tetejéről körbenézni, végtelen csend, békesség vesz körül. Szinte felfoghatatlan, hogy alakult ki a domborzat évmilliók alatt, hogy vette birtokba a természet, a növények és állatok a sziklákat, a mi életünk milyen múlandó és rövid ahhoz képest, ami a talpunk alatt van. Vigyázzunk rá, őrizzük meg, gyönyörködjünk benne.

A folyók az ember kiszolgáltatottságát, a természet hihetetlen erejét jelentik nekem. A víz az úr. Akit fenyegetett már árvíz, át tudja érezni. Alázatra tanít. Mindennapos dolog, hogy hidakon járunk, hajózunk, úszunk, horgászunk, de az igazi erejét akkor mutatja meg, amikor árad. Amikor nem ad, hanem lehetősége van elvenni. Életeket, otthonokat, éveket az életünkből. Egy hétig voltam árvízi védekező a legveszélyeztetettebb Mosoni-Duna szakaszon 2013-ban. Férfiak és nők százai, segédmunkások, menedzserek, targoncások és kereskedők egymás mellett lapátoltak, zsákoltak, rakodtak, némán fohászkodtak. Katonák, lánctalpasok, helikopterek, szakemberek garmada, vajon elég lesz, vagy Isten nem ver bottal, és baj lesz, nagy baj lesz? Miközben a víz alig láthatóan hömpölygött, mindannyian tudtuk, hogy ereje irdatlan. Végül a kitartó védekezés mellett csendben levonult az ár, nem veszett oda semmi. De megmutatta hatalmát és figyelmeztetett a folyók tiszteletére.

A boldogság perceiből szerencsére sok adódhat, vegyük észre, éljük meg. A minap érkezett haza L egy utazásból, megbeszéltük, kimegyek elé a reptérre. Előzőleg abban maradtunk, hogy egy közeli parkolóban fogok várni, amíg hív, hogy kint van a csomagjával együtt. Akkor majd odagurulok az autóval, gyors bepakolás és indulhatunk haza. Tervnek jó volt, de ahogy közeledett hazaérkezése napja, egyre erősödött bennem, hogy ott fogom várni a kijárati ajtónál, legyen, aki várja, legyek ott, amikor megérkezik, engem lásson meg először. Mit számít, hogy mennyibe kerül a parkolás ahhoz az örömhöz képest, amit a viszontlátás és az ölelés jelent. Nem csak nekem, hanem neki is. Szerencsére hamar, úgyszólván még időben felismertem, hogy a boldogság egy elszalasztott pillanata lett volna, ha nem így történik.

Milyen nem vagyok

Akár mennyire is szeretnék tudni hangszeren játszani, nem megy. Kaptam L-től egy furulyát, mert vágytam rá, tanulgattam rajta, némi gyakorlás után kottából el tudok játszani néhány gyerekdalt, de ennél messzebb nem jutottam. Már furulyatanárok elérhetőségével is rendelkezem, de egyiket sem hívtam fel. Egyelőre felfüggesztve a tanulás, de nem adom fel ezirányú terveimet. Hátha kiderül, mégsem vagyok nemhangszeres lány.

Ellenben biztos, hogy nem vagyok köntösös lány. Amikor kirakatokban, boltokban pihe-puha köntöst látok, vagy végigsimítva rajtuk érezem a plüss bársonyos finomságát, máris összeáll fejemben a kép, ahogy egy hideg, nyirkos este hazaérve, egy meleg zuhany után köntösben kuporodok a kanapén, kezemben forró csokival és kedvenc filmemet nézem. Persze sosem volt még ilyen. A realitás nem azt diktálja, hogy vegyek magamnak köntöst. A melegvizes palack is csak a szekrényből tekintget kifelé, nem nagyon volt még módja, hogy esetleg elbémberedett tagjaimat életre keltse. Pedig olyan kötött kabátja van, amire mindig vágytam.

Van egy barátnőm, ahova csak teheti, bicajjal jár. Egyszer volt egy meditációs élményem, ahogy lenge, hosszú szoknyában bicajoztam, a szél kócolta a hajamat, happiness, sunshine. Ehhez képest össz-vissz csak egy tavasz volt, amikor L bicajával jártam a városban, egy férfi mountain bike, a mérete sem igazán volt hozzám illő. Nőcis cuccok helyett praktikus sportosakat viseltem, miközben belül a meditációban látottakra vágytam. Ki is néztem egy bicajt, de arra már nem került sor, hogy megvegyem. Beláttam, hogy a kétkeréken közlekedés nekem körülményes lenne. Általában sok mindent viszek magammal, szeretek elmélázni közlekedés közben, az gyaloglás közben kevésbé veszélyes, és persze nagyon szeretek gyalogolni.

Virágos, színes, bohém ruhákra is vágyom. L azt mondja rá, bölcsészes. Meg színes magas sarkú cipőkre, decens ingekre, bolondos frizurára. Akkor a ruhatáram nagy része miért fehér pólókból, fekete és fehér garbókból, sötét farmerokból áll? Egyszínű, jellemzően fekete, fehér, kék és piros ruhák. Ingeim mondjuk, vannak, fehérek. Lapos cipő, dzseki, semmi fakszni, néha egy-egy színes sálat a nyakamba tekerek. Megcsodálom a boltok kirakatában és a leányzókon a csajos holmikat, vajon hol vették, én miért nem találok rájuk és hordom őket. Asszem, az a bajom, hogy ha szert is teszek ilyenekre, nem tudom viselni. De miért? Miért feszélyez?

El kell ismerni, van, hogy az, amit szeretünk és élvezünk, nem azonos azzal, amit élvezni szeretnénk. Ami igazán a sajátunk, arra találunk rá könnyebben, nem fáraszt, nem kell rajta agyalni, kombinálni. Rengeteg dolog létezik, amit szeretnék csinálni, számtalan elfoglaltság, amivel kapcsolatban azt érzem, de jó lenne, ha érdekelne. De teljesen mindegy, milyennek szeretném tudni magam. Én Én vagyok. És valójában szeretem magam ilyennek.

Az év első vacsorája a teraszon

Már éppen márciust írunk, szóval szinte tavasz van. Meg is volt az idei első teraszos vacsoránk. L találta ki.

Először elkezdett kotorászni az egyik fiókban. Három másodpercig bírtam, hogy ne kérdezzem meg, mit keres. Kiderült, gyufát. Aztán levett a polcról egy gyertyát. Itt kezdtem nem érteni a dolgot, mert L nem látja értelmét gyertyát gyújtani. Szóval kiment a teraszra, szétnyitotta a kis kempingasztalt, mellé tette az ülőalkalmatosságokat, asztalra a gyertyát, meggyújtja. Nekem meg az arcom nyúlt meg csodálkozásomban, hogy mire készül. Mondja, gyere, kint vacsorázunk. Kezembe adott egy termo sálat, ne fázzon a nyakam, hozott ki nekem egy plédet, ő pedig vastag pulcsit és szintén termo sálat vett.

Az egyszerű vacsorát, a mazsolás túróval töltött zsemlét különlegessé tette :) Mondanom sem kell, a nevetéstől nehezen birkóztam az első falatokkal.

Gyakorlat - Gondolatok

Írás gyakorlatra készült:

Vajon mennyire hallják az emberek a saját gondolataikat, merül fel bennem, amikor telefonba merülő vagy fülessel a külvilágot kizáró embereket látok. És az a kérdés is motoszkál ilyenkor, hogy észreveszik-e, mi zajlik körülöttük. (Ezen túl meggyőződésem, hogy a füleses emberek azt hiszik magukról, láthatatlanná válnak.)

Jó dolog az okostelefonon a nagyvilág híreiből és barátaink épp elfogyasztott habos kávéjáról naprakésznek lenni, és szórakoztató a metrón vagy sorban állás közben a kedvenc zenénket hallgatni, de ezzel kizárjuk magunkat a környezetünkből és saját magunk elől is. Nem vesszük észre az embereket, a történéseket, nem mélázunk el egy érdekes arcra nézve, nem gondolkodunk. Ott vagyunk helyeken, de nem éljük meg az ottlétet. Elolvasunk mindent és bármit, de másnapra nem emlékszünk rá. Az ingereket eszközöktől kapjuk, véleményünket blogokból és kommentekből alakítjuk ki, ahelyett, hogy sajátunk lenne. Ömlik az információ az interneten, a tévében, a bevásárlóközpontokban, mindenhol arra játszanak, hogy a kíváncsiságunk, a „nehogy lemaradjak róla” és a „nekem is kell” okán kattintsunk, vásároljunk. Egyébként teljesen felesleges és sokszor vacak dolgokat.

Szeretek villamossal és gyalog közlekedni. Nézni a siető embereket, megállni egy-egy színes kirakatnál, az ódon épületekre feltekinteni, esetenként titkon belehallgatni mások beszélgetésébe. Mi van egy elfüggönyözött ablak mögött? Mit visz az ormótan táskájában? Hova igyekszik? Milyen gondok barázdáltál a mély ráncokat a homlokára? Mennyi munka van abban a maszkszerű sminkben?

Másokat nézve vagy csak a saját gondolataim hömpölygése közben néha azon kapom magam, hogy az eredeti kiváltó gondolattól már igencsak távol kerültem, mert egyik gondolat hozza a másikat. Nézzek valaminek utána, keressek fel valakit, mi lehet vele, csak este megbeszélni L-lel, újabb és újabb gondolat, egy folyamatos, tudattalan asszociációs játék.

Persze az is jó, ha épp nem gondolok semmire. Az úszást ezért szerettem. Csak róni a hosszokat, ide-oda, faltól falig. Olyankor másra sem gondolni, mint hogy hánynál tartok. Kitisztul a fej, felfrissül az agy. Rég nem járok úszni, a csendben ténykedés váltotta fel.

L-lel jó együtt hallgatni. Nem kell, hogy mindig beszéljen valamelyikünk. Ha együtt vagyunk otthon, nincs háttérzaj, sem tévé, sem rádió. Vagy beszélgetünk, vagy csak úgy vagyunk, olvasunk, bíbelődünk. Ha épp mondandóm kerekedik, szoktam is kérdezni, hogy mondhatom? Mert ki tudja, ő épp mibe feledkezett be.

Szóval asszem, én hallom a gondolataimat. Esetleg többször kellene beszélnem róluk.