L tegnap hív a munkahelyéről:
- Hazaértél már?
- Igen.
- Feltűnt valami? Eltűnt a kovász, véletlenül elhoztam.
A reggel összekészített ebédjétől nem messze volt a kovászos doboz. Már két hete készült, egy-két naponta etettem, ahogy kell, és várta, hogy beteljesítse a sorsát és kenyér legyen belőle. De L véletlenül elvitte. Szerencsére az ebédjét is. Képzelem, hogy meglepődött, amikor kibontotta. Pedig pont aznap szerettem volna belőle kenyeret csinálni. Mindegy, akkor majd este.
A kovász szerencsésen hazaért, kicsit összeesve és hidegen, de azért bátorkodtam felhasználni. Nehezen indult meg a tészta kelése, nem is vártam ki, hanem jól lefolpackozva betettem a hűtőbe és másnap délelőtt fejeztem be. Burgonyás cipók lettek belőle. Szép és finom is.
A legjobban vajjal szeretem a saját kenyereimet, bagettjeimet, kalácsaimat.
Az elmúlt hetek fonott kalács katasztrófája is megfejtődött: ha nem a recept szerint írt mennyiséget használjuk, hanem nagyságrendi, ismétlem, nagyságrendi eltérés van az előírt és a felhasznált vaj tekintetében, abból soha nem lesz kalács. Amikor még régebben a papírról a füzetbe másoltam a receptet (szerencsére a papír is megvan még), a 25 g-t 250 g-nak írtam. És miután kétszer sem sikerült (nem, nem az élesztővel volt a gond) a kalács, gyanút fogtam, hogy a recept a ludas. Elővettem a többi kelt tésztás receptemet, tanulmányozandó az arányokat. Meg az eredeti papírt. Nagy boldogság volt, hogy nem én vagyok a béna. Vagyis én, csak másképp :)
Azóta már csináltam sikeres fonott kalácsot is.
Íme a mai cipóim:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése