Gyakorlat - Gondolatok

Írás gyakorlatra készült:

Vajon mennyire hallják az emberek a saját gondolataikat, merül fel bennem, amikor telefonba merülő vagy fülessel a külvilágot kizáró embereket látok. És az a kérdés is motoszkál ilyenkor, hogy észreveszik-e, mi zajlik körülöttük. (Ezen túl meggyőződésem, hogy a füleses emberek azt hiszik magukról, láthatatlanná válnak.)

Jó dolog az okostelefonon a nagyvilág híreiből és barátaink épp elfogyasztott habos kávéjáról naprakésznek lenni, és szórakoztató a metrón vagy sorban állás közben a kedvenc zenénket hallgatni, de ezzel kizárjuk magunkat a környezetünkből és saját magunk elől is. Nem vesszük észre az embereket, a történéseket, nem mélázunk el egy érdekes arcra nézve, nem gondolkodunk. Ott vagyunk helyeken, de nem éljük meg az ottlétet. Elolvasunk mindent és bármit, de másnapra nem emlékszünk rá. Az ingereket eszközöktől kapjuk, véleményünket blogokból és kommentekből alakítjuk ki, ahelyett, hogy sajátunk lenne. Ömlik az információ az interneten, a tévében, a bevásárlóközpontokban, mindenhol arra játszanak, hogy a kíváncsiságunk, a „nehogy lemaradjak róla” és a „nekem is kell” okán kattintsunk, vásároljunk. Egyébként teljesen felesleges és sokszor vacak dolgokat.

Szeretek villamossal és gyalog közlekedni. Nézni a siető embereket, megállni egy-egy színes kirakatnál, az ódon épületekre feltekinteni, esetenként titkon belehallgatni mások beszélgetésébe. Mi van egy elfüggönyözött ablak mögött? Mit visz az ormótan táskájában? Hova igyekszik? Milyen gondok barázdáltál a mély ráncokat a homlokára? Mennyi munka van abban a maszkszerű sminkben?

Másokat nézve vagy csak a saját gondolataim hömpölygése közben néha azon kapom magam, hogy az eredeti kiváltó gondolattól már igencsak távol kerültem, mert egyik gondolat hozza a másikat. Nézzek valaminek utána, keressek fel valakit, mi lehet vele, csak este megbeszélni L-lel, újabb és újabb gondolat, egy folyamatos, tudattalan asszociációs játék.

Persze az is jó, ha épp nem gondolok semmire. Az úszást ezért szerettem. Csak róni a hosszokat, ide-oda, faltól falig. Olyankor másra sem gondolni, mint hogy hánynál tartok. Kitisztul a fej, felfrissül az agy. Rég nem járok úszni, a csendben ténykedés váltotta fel.

L-lel jó együtt hallgatni. Nem kell, hogy mindig beszéljen valamelyikünk. Ha együtt vagyunk otthon, nincs háttérzaj, sem tévé, sem rádió. Vagy beszélgetünk, vagy csak úgy vagyunk, olvasunk, bíbelődünk. Ha épp mondandóm kerekedik, szoktam is kérdezni, hogy mondhatom? Mert ki tudja, ő épp mibe feledkezett be.

Szóval asszem, én hallom a gondolataimat. Esetleg többször kellene beszélnem róluk.