Gyakorlat - Idézet

Írás gyakorlatra készült:

"A zene, a boldogság percei, a mitológia, az idő edzette arcok, egy-egy alkonyat vagy hely mind mondani akar nekünk valamit, vagy mondott is valamit, amit nem kellett volna elszalasztanunk, vagy épp most készül hozzánk szólni;"

Ez a Jorge Luis Borges-től származó idézet elgondolkodtatott. Arról, hogy én mennyire veszem észre, mit mond nekem egy dal, egy hely, egy helyzet vagy pillanat, emlékeket idézek.

A zenénél gyakori, hogy ha tetszik a dallam, keresem, kutatom, számtalanszor meghallgatom. Eleinte a mondatokra nem is figyelek, csak ismétlésre állítom a lejátszót és hagyom, hadd vigyen a zene. Aztán a szöveg elkezd rögzülni a fejemben, a szavak mondanivalóvá állnak össze, majd a zeneszám eggyé válik azzal, amit nekem jelent. Nagy szeretettel gondolok mai napig egy fiatalemberre, akivel végül nem lett közös jövőnk, de volt egy csodás szerelemmel töltött rövid időnk. Miközben igyekeztem feldolgozni, hogy vége, a kocsimba valahogy belekerült egy Ghymes lemez, a Rege. Korábban már hallottam róluk, különösebben mégsem ismertem őket, de a népzene és a tiszta ének egyből magával ragadott. A dalok címét nem tudtam, csak a sorszámát, a hetest és a kilencest végtelenítve hallgattam. A hetes szövege segített abban, hogy el tudjam engedni a szerelmet, meg tudjak békülni a szakítással úgy, hogy közben szeretettel gondolok rá. „De azt bízom istenemre, / Hogy vigyázzon kegyesemre / Ha többé nem láthatom is / Ha hírét nem hallhatom is / Csak hogy legyen egészsége / Holtáiglan békessége / Csak hogy legyen egészsége / Holtáiglan békessége.” Ha nem is ez volt az eredeti mondanivaló, nekem akkor is az elengedést jelenti. Bujdosó dal.

A vad, érintetlen természet, arra emlékeztet, milyen kicsik vagyunk, és mennyi szépség van a világban. Akár már közvetlen környezetünkben. Szeretek hegyek tetejéről körbenézni, végtelen csend, békesség vesz körül. Szinte felfoghatatlan, hogy alakult ki a domborzat évmilliók alatt, hogy vette birtokba a természet, a növények és állatok a sziklákat, a mi életünk milyen múlandó és rövid ahhoz képest, ami a talpunk alatt van. Vigyázzunk rá, őrizzük meg, gyönyörködjünk benne.

A folyók az ember kiszolgáltatottságát, a természet hihetetlen erejét jelentik nekem. A víz az úr. Akit fenyegetett már árvíz, át tudja érezni. Alázatra tanít. Mindennapos dolog, hogy hidakon járunk, hajózunk, úszunk, horgászunk, de az igazi erejét akkor mutatja meg, amikor árad. Amikor nem ad, hanem lehetősége van elvenni. Életeket, otthonokat, éveket az életünkből. Egy hétig voltam árvízi védekező a legveszélyeztetettebb Mosoni-Duna szakaszon 2013-ban. Férfiak és nők százai, segédmunkások, menedzserek, targoncások és kereskedők egymás mellett lapátoltak, zsákoltak, rakodtak, némán fohászkodtak. Katonák, lánctalpasok, helikopterek, szakemberek garmada, vajon elég lesz, vagy Isten nem ver bottal, és baj lesz, nagy baj lesz? Miközben a víz alig láthatóan hömpölygött, mindannyian tudtuk, hogy ereje irdatlan. Végül a kitartó védekezés mellett csendben levonult az ár, nem veszett oda semmi. De megmutatta hatalmát és figyelmeztetett a folyók tiszteletére.

A boldogság perceiből szerencsére sok adódhat, vegyük észre, éljük meg. A minap érkezett haza L egy utazásból, megbeszéltük, kimegyek elé a reptérre. Előzőleg abban maradtunk, hogy egy közeli parkolóban fogok várni, amíg hív, hogy kint van a csomagjával együtt. Akkor majd odagurulok az autóval, gyors bepakolás és indulhatunk haza. Tervnek jó volt, de ahogy közeledett hazaérkezése napja, egyre erősödött bennem, hogy ott fogom várni a kijárati ajtónál, legyen, aki várja, legyek ott, amikor megérkezik, engem lásson meg először. Mit számít, hogy mennyibe kerül a parkolás ahhoz az örömhöz képest, amit a viszontlátás és az ölelés jelent. Nem csak nekem, hanem neki is. Szerencsére hamar, úgyszólván még időben felismertem, hogy a boldogság egy elszalasztott pillanata lett volna, ha nem így történik.